Most épp a törzs vagyok.
Mennyi minden alkot, s mennyi mindenné leszek! Mint a gyökér és a lombkorona – ágakkal, levelekkel.
Születés, élet és halál.
Szerteágazó gyökerek futnak a törzs felé, s benne egyesülnek. Mennyi ős, mennyi találkozás kellett ahhoz, hogy létrejöjjek. Ugyanígy ágazom majd szét én is: akár az utódokban, akár a testem szétoszlásában – mint az ágak, a lomb és a lehulló levelek.
Ugyanígy a tudás, a tapasztalás, az információ is gyökérként fut a törzsbe – belém –, majd áramlik szerteszét az ágakon – de ott már nem ugyanaz, mint a mélyben.
A levelek aztán elhullanak, elfújja őket a szél, s a földbe jutva belőlük új élet kél.
A gyökereken keresztül a föld táplálékot nyújt, vizet szív fel, hogy a törzs – én – egészként álljon. Aztán a nedv szétágazik a lombban, s végül elhullik a levél.
A gyökér a földben tart, s az ég felé nyújtózkodó ágakat a törzs köti össze vele.
Ha rossz a talaj, a gyökérnek nehéz a dolga, ami megterheli a törzset és az ágakat is. De ha a lomb fényre talál, azzal az egész fát segíti.
Törzs nem létezik önmagában. Tartja és táplálja a gyökér, miközben a lomb ezernyi ága a fény felé fordul.
S egyszer, amikor már elfárad és kezd szétesni, a fa ledől pihenni. Gyökér, törzs és ágak a földön elnyújtózva válnak vele eggyé.
Pihen a talajban, s apró részei várják, hogy legközelebb vajon mivé válnak.
Volt idő, hogy nem volt törzs, csak egy mag. Abból a földből sarjadt, amelybe már milliónyi fa hullott vissza, milliónyi rovar, állat – élő és érző lény.
Semmi sem tűnik el, csak más lesz. Másként mutatkozik, s létezik.
A törzsnek szüksége van a Földre, és az Égre.
