Messziről indultam, kacskaringós úton haladtam. Kiskorom óta bennem volt a kérdés: mi ez az egész, amit életnek hívunk?

Sokáig nem tudtam, hogyan csillapítsam ezt a szomjat – így belefogtam sok mindenbe, és sok mindent abba is hagytam. Jártam közgázra, orvosira, fogorvosira, pszichológiára, buddhista főiskolára. Dolgoztam területi képviselőként, értékesítőként, foglalkoztam kutyákkal, emberekkel, borokkal. Mentem, figyeltem, kerestem, elbuktam – aztán kezdtem újra. Volt, hogy fejjel mentem a falnak, néha ugyanannak többször is. Küzdöttem az érzelmeimmel, a haragommal. Kerestem a helyem. Hogy most helyemen vagyok-e? Úgy érzem, igen. Vannak nehézségeim? Persze. Néha én is magam alatt vagyok, néha szárnyalok. De a hullámok intenzitása és megélése már más: nem rángat, nem dobál az egyik faltól a másikig.

Szeretem az életem? Igen. Mindenestül. 

Egyre többet csodálom a természetet, az erdőket, a fákat, a madarakat. De ugyanakkor jól esik néha meginni egy sört (vagy többet) a barátaimmal, vagy egy agyzsibbasztó filmet bámulni a kanapén. 

Néha elmosolyodok örömömben, amikor ráeszmélek a hétköznapjaimra és a hivatásomra: emberekkel beszélgetek és megismerem az életüket, természetet járok, meditálok. De hidd el, megvan az árnyoldala és a nehéz napjai is. Azzal együtt szeretem – és talán épp emiatt tudlak téged is valódi társként elkísérni, bárhol is tarts most a saját utadon.