Messziről indultam, kacskaringós úton haladtam (haladok). Kiskorom óta bennem van a kérdés: mi ez az egész, amit életnek hívunk?
Sokáig nem tudtam, hogyan csillapítsam ezt a szomjat – így belefogtam sok mindenbe, és sok mindent abba is hagytam. Jártam közgázra, orvosira, fogorvosira, pszichológiára, buddhista főiskolára. Dolgoztam területi képviselőként, értékesítőként, foglalkoztam kutyákkal, emberekkel, borokkal. Mentem, figyeltem, kerestem, elbuktam – aztán kezdtem újra. Volt, hogy fejjel mentem a falnak, néha ugyanannak többször is. Küzdöttem az érzelmeimmel, a haragommal. Kerestem a helyem.
Hogy most helyemen vagyok-e? Úgy érzem, igen.
Vannak nehézségeim? Persze. Néha én is magam alatt vagyok, néha szárnyalok. De a hullámok intenzitása és megélése már más: nem rángat, nem dobál az egyik faltól a másikig.
Szeretem az életem? Igen. Mindenestül.
Egyre többet csodálom a természetet, az erdőket, a fákat, a madarakat. De ugyanakkor jól esik néha meginni egy sört (vagy többet) a barátaimmal, vagy egy agyzsibbasztó filmet bámulni a kanapén.
Néha elmosolyodok örömömben, amikor ráeszmélek a hétköznapjaimra és a hivatásomra: emberekkel beszélgetek és megismerem az életüket, természetet járok, meditálok. De hidd el, megvan az árnyoldala és a nehézsége is. Azzal együtt szeretem – és talán épp emiatt tudlak téged is valódi társként elkísérni, bárhol is tarts most a saját utadon.
Zeuszról…
Zeusz, Szotyika, Buki, Zoluska, Bukósisak, Bukacsító, Professzor… számtalan névvel ellátott mosolygó border collie, rendkívüli érzékenységgel. Lassan 11 éve van velem, kíséri az utamat. Vagy terel. Szerintem nem túl erős kijelentés, ha azt mondom: neki köszönhetem azt, hogy nem mentem végig olyan sötét utakon, amiből nem biztos, hogy visszataláltam volna.
Ő a mesterem. Onnan is tudom ezt, hogy néha a lelkem melengeti, néha az idegeimre megy. Aztán csak néz. Én meg nézem. “Most mi van?” Elmormolok valamit, aztán elkezd teli szájjal vigyorogni.
Jámbor kis terelő jószágnak tűnik, de néha a keményebb zen mesterek köpenyét veszi fel. Ha önsajnálatban vagyok, nem vesz rólam tudomást, nem hallgat rám. Ha feszülök, elkerül. Ha szorongok, képes hasmenést produkálni. Mondtam is már nem egyszer neki: “figyelj csak Szotyi… hadd legyek már néha szarul”. De hát semmibe veszi. Úgyhogy én meg összeszedem magam.
A kefe közös ellenségünk. Én nem szeretem fésülni, ő nem szereti a fésülést. Inkább egyfajta hadakozás ez.
Szabadidőnkben (bocsánat, a szabadidőmben - mert neki az egész élete szabadidő) általában az erdőt járjuk, vagy csak úgy császkálunk. Random megörül az embereknek az utcán, szerintem úgy érzékeli, mindenki őhozzá jön.
Kicsit sznob, meg flegma a kutyák terén. Általában csak a border collieknak örül, de csak annak, amelyik viszontörül. Meg néha a goldeneknek. Azokkal szerintem összekeveri magát.
Ha meg valaki nagyon belemászik, legyen az ember vagy kutya, teljesen levegőnek nézi. Ezt mondjuk csípem benne.
Szóval sajátos tanítási stílusa van, az biztos. Ezért is dolgozunk együtt.
