Zen szemléletű és tapasztalásalapú út

 

Közvetlenebb tapasztalás...

számomra azt jelenti, hogy a világ és közénk kevésbé áll be az én-szerkezetünk — a megszokott működésünk, a programozottságunk. Nem tűnik el, de kevésbé torzítja azt, ahogyan érzékelünk.

Nem a megszokott reakcióinkon, történeteinken és értelmezéseinken keresztül tapasztaljuk a valóságot, hanem közvetlenebbül. Több tér jelenik meg aközött, ami történik, és aközött, ahogyan reagálunk rá.

Ehhez szükséges, hogy megismerjük az énünk működését. Ahogy egyre inkább észrevesszük ezt a működési mintázatot, egyre kevésbé cselekszünk automatikusan belőle. És ahogy kevésbé működünk automatikusan, úgy egyre tisztábban látjuk magunkat – nem az elképzeléseinken keresztül, hanem a maga természetességében.

Ez a folyamat önmagát erősíti: ahogy látunk → kevésbé azonosulunk → még tisztábban látunk

 

A szoba képe

Képzeld el, hogy egy nagy szobán mész keresztül. Ha a szoba üres, könnyedén átmész rajta. Nem kell kerülgetned semmit, nem ütközöl akadályokba, és az állapotod alapvetően nem változik meg attól, hogy áthaladsz rajta. Ha viszont a szoba zsúfolásig tele van, akkor kerülgetned kell, nekimész dolgoknak, megakadsz. Mire átérsz, már egy egészen más állapotban vagy.

A szoba a bennünk lévő tér. A benne lévő tárgyak az énünk működései: minták, reakciók, rögzült viselkedések, érzelmi lenyomatok.

Minél zsúfoltabb ez a tér, annál inkább torzul az, ahogyan érzékelünk és reagálunk. Így nem közvetlenül találkozunk azzal, ami történik, hanem azon keresztül érzékeljük, ami bennünk van.

 

Az önismereti út – a szoba felfedezése

Az önismereti úton ezt a szobát kezdjük el felfedezni.

Nem cél, hogy mindent azonnal kidobjunk. Csak kezdjük el észrevenni, ami ott van. Megnézzük a “tárgyakat”: hogyan működnek, mikor jelennek meg, milyen hatással vannak ránk.

Nem feltétlen szükséges tudnunk, hogy honnan származnak. A történetük ismerete önmagában nem változtat a működésükön. Minél inkább a magyarázatra helyeződik a hangsúly, annál könnyebb beleragadni. Attól, hogy értjük — még ott vannak.

Ismerős lehet az a helyzet, amikor lomtalanítás közben a kezedbe veszel egy tárgyat, amire már nincs szükséged – mégis elkezdesz történeteket kapcsolni hozzá. Emlékeket, jelentést adsz neki, és végül nehezebb elengedni. Időnként meg is tartod inkább.

 

Két szélsőség csapdája

Könnyű két irányba elcsúszni.

Az egyik, amikor nem veszünk tudomást arról, ami a térben van. Átmegyünk rajta, vagy csak annyit “rendezünk”, hogy éppen haladni tudjunk.

A másik, amikor beleragadunk a tartalmakba. Elemezzük, próbáljuk megérteni, és közben elveszítjük a kapcsolatot azzal, ami éppen történik.

Mindkét esetben eltávolodunk a közvetlen tapasztalástól: vagy nem látjuk, mi van ott, vagy elveszünk benne.

 

A gyakorlás szerepe

Ezért van szükség egyszerre jelenlét/éberség-gyakorlásra és önismereti rálátásra.

A gyakorlás — például a csendben való jelenlét vagy a meditáció — segít meglátni a működésünket. Teret nyit arra, hogy észrevegyük, mi történik bennünk, anélkül, hogy azonnal belevesznénk.

Az önismeret segít ezt a látást helyére tenni. Hogy felismerjük a mintázatokat, és ne csak tapasztaljuk, hanem értsük is, amit látunk.

Az egyik megnyitja a látást. A másik segít eligazodni benne. De valójában a kettő együtt működik elválaszthatatlanul.

 

A lényeg

Nem kell, hogy teljesen “üres” legyen a szoba. És nem szükséges, hogy eltűnjön az én.  Az irány annyi, hogy egyre tisztábban lássuk, mi van bennünk, és egyre kevésbé működjünk automatikusan ebből. Így a világ és közénk egyre kevesebb torzítás kerül, és egyre közvetlenebbül tudunk kapcsolódni ahhoz, ami van.

A folyamat "szíve" a feltétel nélküli figyelem kialakítása, a finomhangolás gyakorlása és a természetes elcsendesedés megtapasztalása.